Története

 Menü Fajtáink Hucul Története

A hucul kisló története

A hucul kisló a Kárpátokban, a Tisza, a Prut, a Cseremosz, a Putila, a Brodina forrásvidékén, Bukovina, Galicia, Magyarország határterületén élő hucul nép kezén kialakult primitív lófajta.

A hucul nép hazája az Észak-Keleti erdős Kárpátokban a „huculvidék” (Huzulei), amely kelet-nyugati irányban 200 kilométer, észak-déli irányban 100 kilométer kiterjedésű. A vidék viszonylag száraz, silány vegetációjú, az 1800-as években alig lakott, lóval is szinte megközelíthetetlen vad terület. Az itt használt ló máshol sehol sem előforduló, egyedülálló, és a nevét is az eredetileg használó népcsoportról kapta. Az 1800-as évek elején még nincs szigorú tenyésziránya, nem is fajta, hanem típus. A „huculvidéken” előforduló minden olyan apró hegyi lovat takart, amit a természetes helyi körülmények, a rendkívül hideg tél és forró nyár, a 2000 méter körüli magasság, az állandó szabadtartás szokatlan viszonya, a mindennapi kemény használat, a szerény takarmányozás alakított ki.

Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai vezetése is felismerte ennek a rendkívüli munkaképességű lónak számára való hasznosságát és a birodalom legkeletibb tartományában, Bukovinában az 1642 méter tengerszint feletti „Lucsina platón” ménest alapított. A kifejezetten hucul jelleget mutató kancákból 10 vemheset vásároltak (Gaina, Kittka, Lucsina, Kamionka, Zurawna, Zukawa, Magura, Mechna, Tatarka, Bobieka), továbbá felállították a Stirbul nevű mént is. Megkezdődött az állomány törzskönyvezése, és további mének után kutatva felállításra került a Miszka, a Taras, a Hroby, a Goral, a Cseremosz és az Ispas nevű mén is.

 

Az I. világháború frontja elől a ménes kancáit három ménnel (Goral, Hroby I, Ispas) együtt már 1914 augusztusában Kottingbrunnba telepítették, ahonnét 1918 végén Waldhofba kerültek.

Az I. világháborút követő béketárgyalások átrajzolták Közép-Európa térképét. A téma szempontjából fontos terület a „huculvidék” három utódállam (Románia, Lengyelország, Csehszlovákia) közigazgatása alá került. A ménes megmaradt egyedeit feloszlatták, a tenyészanyagot 1919-ben Románia, Lengyelország, vásárlás útján Csehszlovákia és Magyarország szerezte meg. A Magyarország által megvásárolt egyedeket 1922-ben Bántapusztán helyezték el.

A ménes törzskönyvei az I. világháború folyamán és azt követően nagyrészt elvesztek, az állomány azonosítása lehetetlenné vált.

Lucinán ismeretlen eredetű vagy nem azonosítható, de a hucul fajtajelleget biztosan mutató kancákkal és a háborút átvészelő két ménnel újraélesztették a ménest. A kancák többnyire a háború előtti ménes alapító kancáinak nevét kapták meg. A Magyarország által megvásárolt, majd Kárpátalja visszacsatolásával a turjaremetei állománnyal bővült magyar hucul állományt a II. világháború idején a front elől Németországba menekítették.

 

A II. világháború után elindult fajtamentésből (Dr. Anghy Csaba, a Fővárosi Állat- és Növénykert főigazgatójának törekvésével) mára az Aspiráns és az Árvácska kancacsalád terebélyesedett ki. Mindkettő meghatározó a magyarországi tenyésztésben, sőt, Ausztriában és Lengyelországban is fellelhetők leszármazottjaik. Az állatkerti állomány az 1980-as évek közepétől az aggteleki karsztra került és folyamatosan gyarapodott.

A fajta hazai széleskörű megismertetésével a tenyésztői bázisa egyre nőtt, nagy lendületet vett a fajtának a génmegőrzés szabályai szerinti tenyésztése. A fajtának a genetikai diverzitás növekedése iránti igényével elértük, hogy valamennyi méntörzsalapító (Goral, Hroby, Ousor, Pietrosu, Prislop, Gurgul, Polan) ménnek vannak felállított ménjei, a kancacsaládok száma pedig meghaladja a húszat! Megsokszorozódott a tenyésztők száma, a törzskönyvi ellenőrzésben tartott állomány pedig 2016-ban elérte a 300 kancát!

Elérhetőség

   

Facebook